Magdi jóvoltából nemrég olvastam Shirley MacLaine "Találd meg önmagad" című könyvét. A színész-írónő életének e szakaszában két férfi jelenléte volt meghatározó. A "férfi", akit szerelemmel szeretett, de nem tudott azonosulni világával, életfelfogásával, és egy másik, akivel a könyv végére minden testiséget kizáró teljes lelki összhangba került.
A könyv egyébként sok más vonatkozásban is gondolatok áradatát indította el bennem, de ez a kerettörténetet is adó motívum volt az első, mely írásra késztetett. Lehet-e barátság férfi és nő között?
A kérdésre eddig minden nőismerősöm nyomatékos igennel felelt (hogy is merülhet fel ez, mint kérdés?!). Mindenkinek volt egy-két története - barátja -, aki kizárólag barát ennyi és ennyi éve, mindent meg tudnak beszélni teljes összhangban, és minden "olyan" dolog kizárva, eszükbe se jut. Mármint a nőknek...
Vajon mi lenne erre a kérdésre a válasz, ha a pasiktól kérdezném?
Saját tapasztalataim nem annyira egyértelműek, mint nőtársaimé. Természetesen nekem is van barátom az ellenkező nem képviselői közül, de minden ilyen barátság átment (vagy folyamatosan átmegyeget) olyan szakaszokon, amikor igenis a sarkamra kellett állni és a barátság érdekében a közeledést meg kellett akadályoznom. Most csak két példát hozok fel, két végletet, talán majd egyszer a többiekre is sor kerül.
Mindketten közvetlen kollégáim voltak sok-sok évvel ezelőtt. Nevezzük őket A-nak és B-nek.
A-val sok évig dolgoztam együtt. Hihetetlenül jó humorú, magas intellektusú pasi volt, rettenetesen nehéz természettel. (Ezek egyébként mindkettejükre igazak.) Mindenről lehetett vele beszélgetni, s mivel nekem nem adatott meg, hogy itthon könyvekről, színházról, filmekről beszélgethessek, hát nagyon jól jött egy igazán hozzáértő ember barátsága. Ráadásul mindenben számíthattam rá, ha segítségre volt szükségem, munkában és magánéletben egyaránt. És ez így ment évekig. Aztán egy napon észrevettem, hogy próbál közeledni. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen mindenki tudta, hogy én X-szel járok. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg úgy érzi, ha már X bejött nekem, hátha neki is van esélye. Borzasztó sután utasítottam el egy borzasztó suta közeledési kisérletet.
Soha többet nem tudott úgy hülyéskedni velem, mint annak előtte. A harag visszatartotta abban, hogy folytassunk egy évek óta tartó jó barátságot. Azóta is sajnálom. Nem azt, hogy elutasítottam, azt, hogy A ezt így reagálta le. A mi szakmánkban borzasztó nehéz úgy élni, hogy ne találkozzunk kollégákkal. Ezért nagyritkán összefutunk, de nagyon távol tartja magát. Pedig én emlékszem arra, hogy milyen jól éreztük magunkat együtt és ha lehetne a régi kapcsolatot tartani én még mindig állnék elébe...
B-vel még szorosabb barátságunk volt. Végigkisérte és szurkolta életem minden mozzanatát abban az időszakban, amíg egy szobában ültünk "bezárva". Én is mindent tudtam a családjáról és róla, hihetetlenül jól kijöttünk egymással. Aztán mi történt, nem tudom, talán a nyár, a kevés ruha, a rövidebb szoknya, de egyszer csak éreztem, hogy valami változik benne. Elég volt egy apró mozdulat és észbekapott. Nem volt se sértődés, se harag. Azóta is a legjobb barátaim egyike. Hívom, ha örülök vagy szomorú vagyok és hív, ha örül vagy ha szomorú.
Két ember, két teljesen különböző reakció.
Ugye másoknál is meg van az a pillanat, amitől megáll, vagy újraindul a barátság? Kiváncsi vagyok, ki hogyan látja ezeket a pillanatokat férfi és női szemmel.
