Születésnapodra

Elsőnek lenni mindig csodálatos dolog. Az elsőkre több fény vetül, rájuk tovább figyel a világ, nekik csillogóbb az ajándék.

Te is első vagy. Nekem az első. De itt nem azt jelenti, amit egy versenyen, itt ezzel nem szorítod magad mögé a később érkezőket. De 8 évvel többet kaptál az életemből, és én 8 évvel többet kaptam belőled, mint a testvéreidből.

Szerettem azt a nyolc évet. A gyermekvárás eleve maga a csoda, hát még, amikor először várjuk. A gyermek is egy csoda, te különösen az voltál. Körülötted forgott a család, hozzád igazítottunk mindent, és ez nagyon jó érzés volt. Szeretet adtunk és igaz szívvel mondhatom, hogy vissza is kaptuk. Mondhatom ezt annak az embernek a nevében is, aki már nincs velünk. Hiszen Nagyinak is te voltál az első, az első unoka.

És most itt vagy 18 évesen, a felnőttkor számbeli küszöbén. Ha rád nézek, látom, hogy felnőttél, de ha beszélünk, még szerencsére nem kell elhinnem. Jó, hogy ilyen vagy, hogy még tudsz gyerek lenni, de fontos dolgokban tudsz komolyan gondolkodni. Nem bánom, hogy nem döntesz egyedül. Ne hidd, hogy ez a gyerekség jele. Maradjon ez sokáig így, hiszen ha egy kérdést megbeszélünk, könnyebben és főleg jobban tudunk dönteni. Ez akár a "Több szem többet lát" analógia is lehet.

A 18. születésnapra nagy dolgokat szoktak kapni az emberek. Én ezt most nem tudom megadni neked és tudom, hogy ez téged nem érdekel. Soha nem voltál követelőző, kiskorodban sem kiabáltál egy üzletben, hogy csokit vegyek neked. Emlékszel, amikor Skóciában a fehér kiskutyát szeretted volna megkapni az ajándékboltban? Én sosem felejtem el, ahogy álltál a polc mellett és szó nélkül hol rám, hol a kutyusra néztél. De nem volt követelés a szemedben, csak szomorúság, amikor láttad, hogy továbbmegyek. Ma is bánnám, ha akkor nem vettem volna meg.

Nem szeretem hajszolni az időt, nem siettetem a dolgokat. Mégis, jó lenne már látni, hogy tudod, mit kezdesz az életeddel, és tudni, hogy abban örömödet is leled. Ez az év nagyon nagy sorsforduló. Abban a világban, amiben élünk, sajnos ezt az évet jelölték ki arra, hogy dönts. Nagyon fontos, hogy tudd merre tovább, mert az életed egy szakaszát ez fogja meghatározni. De ne hidd, hogy ez a döntés végleges. Látod, én 45 évesen is tudtam fordítani az életem kerekén, és már látom, hogy meg tudom találni a boldogságot egy másfajta munkában is, mint amit eddig csináltam. Az a több mint húsz év viszont, amit eddig dolgoztam nagyon mély nyomokat hagyott bennem, ezért fontos a jó kezdet.

Születésnapodon azt kívánom neked, hogy legyen kiegyensúlyozott és boldog életed, és ha ilyen, akkor ezt mutasd is ki a világnak, hogy lássák is rajtad! Magamnak pedig azt kívánom, hogy minél több ideig tudjalak kisérni és segíteni az utadon. Tudd, rám mindig számíthatsz!

Nagyon szeretlek, nagyon büszke vagyok rád és hálás vagyok a Sorsnak, hogy hozzám vezérelt. Isten éltessen sokáig!

Klárika

Furcsa, orrfacsaró szagra ébredek. Ahogy eszméletemre térek, fájdalom hasít a hasamba. Fehér fityulás kisasszony néz rám a szomszéd ágy mellől. Csak a szemével int, hogy nem tud odajönni, két orvossal együtt dolgoznak a fiún. Nem baj, intem vissza. Tudom, úgysem tudnak segíteni a fájdalmamon. Azt viszont jó lenne tudni, mi történt velem, semmire sem emlékszem. Egy vecsési utca képe van a szemem előtt, de az utca előttem üres, mögöttem néhány bajtársam hangját hallom. Aztán sötétség és itt ébredek a kórházban.
Néhány perc múlva a nővérke már az ágyamnál áll. Elmeséli, amit a falubeliek mondtak. Az egyik házban bújt meg néhány katona, onnan lőttek ránk. Egy társam a szomszéd teremben van, a többieket már nem tudták behozni. A legsúlyosabb sebet a hasamba kaptam. Megműtöttek, a golyót kivették, de még pihenni kell. A borzalmas fájdalom múlni fog, legyek türelemmel, de a hangján érzem, ezt ő sem hiszi el. Siet tovább, egyre több a jajveszékelés a kórteremben, legalább húszan vagyunk. Este még mindenkihez odamegy, van egy-két jó szava hozzánk. Az ajtóból köszönésképp visszaszól:
- Holnap délelőtt színészek jönnek. Aludjanak, hogy erőt gyűjtsenek, és ott tudjanak lenni! Mindenkit várnak ám!
A szoba felderül. Találgatások folynak, kit láthatnak majd, akik már jobban vannak, még vitáznak is, ki kit szeret, melyik jó színész, melyik nem. Emlékeznek filmekre, színházra, sikerre, bukásra. Én nem tudok bekapcsolódni. Minden kimondott szóra erősödik a fájdalom, az elviselhetőség határán állok. De az agyam dolgozik, szeretnék szólni, szeretném világgá kürtölni a nagy titkomat, hogy az összes férfi itt a teremben irigykedve nézzen rám. Tudom, aki lépni tud, mind az ágyam köré telepedne…
… A Bajcsy-Zsilinszky úton van a műhelyem, pár lépésre a Haas és Czjektől. Műbútorasztalos – ez van a cégtáblára írva, de a feleségem, Arany szerint ez már művészet. Két asztalosinas dolgozik mellettem – Istenem, most mindketten a fronton vannak, hogy fogom őket megtalálni, ha vége ennek az egésznek -, ők készítik a bútorokat, én „csak” a faragásokat teszem hozzájuk, életet és stílust adok nekik.
Egy borongós késő őszi délután papírokat intézni mentem el, szóltam a fiúknak, várjanak meg. Vevő ilyenkor nemigen jön, az évnek ebben a szakában már csak javításokkal keresnek meg, azt pedig ők is el tudják intézni. Mire visszaértem, két bolondot találtam az üzletben az inasaim helyett. Mókáztak, ugráltak, fülig ért a szájuk. Alig tudták elmesélni, mi történt, míg odavoltam.
Nagy nehezen kinyögték, hogy Tolnay Klári járt itt az édesanyjával, és egy kis asztalkát szeretne, ami illik a lakásukhoz. Megkérnek, menjek el hozzájuk, nézzem meg a többi bútort és beszéljük meg, mit tanácsolok. Otthagyták a címet és egy másnapi időpontot, amikor várnak a Délibáb utcában. Biztos, hogy Ő volt, bár egy szót sem szólt, mindent az anyja intézett.
Nem hittem a fülemnek. Miért pont hozzám jött? Kitől hallott rólam? Talán Bilicsitől, akivel a nemrég a Katyiban játszott, és aki itt lakik az Andrássy út elején? Vagy az Operaház vasfüggönyén olvasták a hirdetésem? Talán holnap kiderül…
Vajon megismer? Hiszen csak néhány pillanat volt! De én évek óta őrzöm ezeket a pillanatokat. A szeme… Talán az a legcsodálatosabb benne. Felejthetetlen…
Nem mertem megkérdezni a fiúkat, hogy milyen volt. Féltem, hogy reszket a hangom, vagy elvörösödöm, vagy mindkettő együtt. Ahogy rájuk nézek és hallgatom rajongásukat, nem is kell kérdeznem semmit. Ó, ha ez a két bolond csak a felét tudná annak, amit én gondolok, amit én érzek! Akkor most csendben dolgoznának tovább és szót se mernének ejteni. Talán a legjobb lenne, ha hazaküldeném őket. Nem, nem jó, gyanús volna. Biztosan nem felejtenék el megemlíteni Arany előtt ezt a napot.
Szerencsére hamar véget ért a nap, bár én egy örökkévalóságnak éreztem. Természetesen otthon egy szót sem szóltam, de nem vettek észre semmit. Nem vagyok az a beszédes fajta. Talán csak a gyerekekkel foglalkoztam többet, mint máskor. Jó volt velük lenni, feledtette a lelkiismeret furdalást és feledtette a holnap szorongását.
Másnap jóval a megadott időpont előtt indultam. Tiszta fejjel akartam megérkezni, de ebből semmi sem lett. Az első találkozás járt a gondolataimban. Az a sok évvel ezelőtti kép, amikor a körúton jött velem szemben, és amikor mellém ért, megbotlott. Önkéntelenül odakaptam és vállánál fogva hirtelen felemeltem. Ahogy rám nézett, soha nem felejtem el. Gyönyörű szeme egy pillanatra rám villant, aztán elkapta rólam a tekintetét. Amikor visszanyerte egyensúlyát, megint a szemembe nézett hosszasan, soha véget nem érően csodálkozva néztük egymást. Aztán zavartan kezembe tette kezét, valami köszönetfélét rebegett és elszaladt. Titokban azt reméltem, ismét megbotlik és én újra karomban tarthatom.
Ettől a naptól kezdve bűvöletben éltem. Arany akkor már a menyasszonyom volt. Este a Gerbaud előtt vártam rá, ahogy szoktam, de már messziről láttam rajta, hogy nem tudok kitérni érdeklődése elől.
- Mi történt magával, Pista?
- Semmi, ugyanolyan napom volt, mint máskor. – Próbáltam nem dadogni, próbáltam a hangom színét természetesnek beállítani. De ez nem ment. És akkor valami ördög bújt belém és mindent elmondtam.
- Tudja, Aranka drága, ahogy mentem a körúton…
Azóta nem volt nap, hogy ne említette volna fel. Még az esküvőnkön is rideg megjegyzést tett, és ha valahol meglátott egy kissé élesebb kritikát az újságban, azonnal felolvasta nekem. Csúfondáros megjegyzései talán még többet rontottak az én állapotomon, nemhogy javítottak volna. Napról napra úgy éreztem, hogy valami kimarad az életemből, ha nem találkozom vele újra. És egyszer csak jött az ötlet, színházba fogunk járni! Moziban addig is sokat voltunk, az Operába szabad jegyeket kaptam, mert a vasfüggöny hirdetései közt az enyém is megbújt, azért pedig jól megfizettem őket, de a színház addig kimaradt az életünkből. Hát majd most az is jön! Persze el kell menni olyan darabokra is, amiben nem Ő játszik, de ezt kárpótolja majd az, ha élőben láthatom.
Szerencsére Arany várandós időszakában elég beteges volt, így ha rosszul érezte magát, bátyjával mentem az előadásra. Ilyenkor nem mindig vallottuk be az összes szereplőt. A szünetben sem kellett a büfé előtt sorban állnom, ülhettem a székemen és ábrándozhattam.
Ebben az időszakban minden darabját és minden filmjét láttam. Amikor gyönyörű volt és kívánatos, amikor okos és humoros, ha béna, vagy ha erősen törte a magyart. Mind-mind egy külön élet és mindet meg tudta értetni a közönséggel! Játszott a szemével és játszott a hangjával. Mozdulatai arról tanúskodtak, hogy bárkinek a személyiségét, érzelmeit képes átadni nekünk. Ha elmosolyodott, először a szeme mosolygott, az arcán csak akkor láttuk, hogy nevet, amikor a szeméből már úgyis mindenki tudta, mit gondol. Hogy tud egy ember ennyi érzelmet rejteni?
Ilyen gondolatokkal a fejemben értem a villához. Egy nála idősebb hölgy jött oda hozzám, amikor bevezettek a szalonba. Nem, a fiúk tévedtek, a hölgy nem lehet az édesanyja, lehet, hogy az anyósa. Ha az anyja volna, biztosan lenne valami közös vonásuk. Sajnos az egész beszélgetés alatt a Művésznő távol maradt. Nem mertem rákérdezni, miért nincs itt. Összetörve mentem vissza a műhelybe, de hamar rájöttem, ha találkozunk, talán még kegyetlenebbül érezném magam.
Az asztalt két hét múlva szállítottam. Tudtam, úgysem találkozunk, így gyanútlanul léptem be a szobába, hónom alatt az asztalkával. Ahogy beléptem, odafordult az ajtóhoz. Csodálatos ruha volt rajta, majdnem olyan, mint a „Havasi napsütés”-ben. Elhaló hangon köszöntöttem, de azonnal láttam rajta, valami feldereng benne. Hát az a körúti eset nem csak bennem él ennyi év után?! Azóta mindketten megházasodtunk, szinte egyszerre születtek a kislányaink, és mégis emlékezünk!
Odajött az asztalhoz, jól körbejárta és a szemembe nézve ezt mondta?
- Ügyes keze van. És ha jól emlékszem, elég gyors is.
Mosolygott rám, de nekem zúgott a fejem. Nem tudtam eldönteni, maradni vagy elrohanni szeretnék, ez utóbbit választottam. Akkortól nem mentem többet se moziba, se színházba. Pedig hányszor mondták, hogy ezt vagy azt meg kell néznem, olyan csodálatosan játszik benne a Tolnay. Nem mertem még egyszer a szemébe nézni, még a filmvásznon sem.
Csak a Katyit sajnálom. Szerencsére akkor született a kisfiam, nem is értünk volna rá megnézni. De az utcán mindenki a palóc nótákat fújja, én meg meghallgatni sem merem. Pedig ezerszer elképzeltem, hogyan énekelheti. És most lehet, hogy holnap itt lesz. Vajon oda tudok-e menni, hogy legalább egy pillanatra láthassam? Nem, nem szabad, hogy Ő így lásson! Majd megpróbálom elképzelni, vagy lehet, hogy aludnom kéne, hogy ne is gondoljak rá.

… Itt közben reggel lett. A fájdalmam egyre erősebb. A nővérke adott egy fájdalomcsillapítót, de vajmi keveset használ. Reggelizni nem tudok, de nem is erőltetik. Így több marad a lábadozóknak. Mire mindenkit megnéz az orvos, a szomszéd ágyon fekvő fiú kiabálni kezd. Szinte még gyerek, úgy is viselkedik. Az anyját hívja, de csak a nővérke megy hozzá vigasztalni. Néhány perc múlva lecsillapszik, de aztán újra kezdődik a kiabálás. Amikor újra megnyugszik, már int a nővér az orvosnak. Végső megnyugvás ez, melyen az édesanyja sem segíthet már.
Mikor kiviszik a kórteremből, szólítják azokat, akik le tudnak menni a földszintre, jöjjenek az előadásra. Nem sokan vannak, de én nagyon irigylem őket. Akkorra már tudják néhány színész nevét, a nővérek árulkodtak. És akkor meghallom az Ő nevét is. Megpróbálok felkelni, de nem engedik. Nekem mennem kell, értsék meg! Már kiabálok én is, mint az a szegény fiú. De hiába. Olyan fájdalom hasít belém, hogy visszaesem az ágyra.
Megmozdulni sem tudok, a fejem zúg, hasamat forróság önti el. Lent megszólal a zene. Egy férfi énekel, de a fájdalom eltorzítja a hallásom, nem tudom, ki lehet ez. Aztán hosszú percekig semmi.
Mikor visszanyerem eszméletemet, nem akarok hinni a fülemnek. Ezt a hangot bármikor megismerem, ezt a hangot soha nem fogom elfelejteni! „Meguntam az életemet, felmegyek Budapestre!” Ő az! Mennem kell hozzá! Látnom kell! Hiszen a fájdalom is elmúlt már! Istenem add, hogy örökké emlékezzek a hangjára és lássam a szemeit, hogy örökké emlékezhessek arra, amit adott nekem és az örökkévalóságnak!
De nekem már csak a sötétség marad, az örök sötétség, amin nem tud áthatolni senki és semmi…

Első lépés

Tegnap volt az egészségügyi szakképzés első évközi vizsgája. 80 pontból 74,5-t értem el, ez több mint 93%. Persze most jön az egész életemben hallható mondat: könnyű nekem . Most éppen azért, mert munkanélküliként egész nap ráérek tanulni...

Ez korántsem igaz, de az tény, hogy sokat készültem, mert ha már nekikezd az ember valaminek, akkor azt csinálja teljes odaadással. Ez az én saját magammal szembeni tökéletességre törekvésem. Már sokat fejlődtem ez ügyben, de még mindig vannak helyzetek, amikor nem tudom levetkőzni. (Ezért lett csak 93%.)

Egyrészt tényleg természetgyógyász szeretnék lenni, másrészt érdekes és hasznos volt a tanulnivaló. Életem legnagyobb részét idős és/vagy beteg emberek között töltöttem. Mindig is érdekelt, hogy mit élnek át, és azon hogyan próbálnak, vagy tudnak segíteni az orvosok. Ezért aztán az anatómia mellett a kórtan sem állt tőlem távol. Most pedig ezeket kiegészítem a természetgyógyászok és különösen a reikisek és egyéb technikák tudóinak tapasztalataival.

Külön köszönet ez utóbbiért Magdinak és Emesének, akik erre az útra tereltek. Igyekszem minél jobban, sikeresebben és minél nagyobb körben továbbadni amit tanultam tőlük.

Drága Magdi és Emese! Nagyon hálás vagyok nektek és nagyon szeretlek benneteket!

Tolnay Klári emlékverseny

Gyermekkorom óta szeretem a régi magyar filmeket. A múlt század 30-as, 40-es éveinek korrajzait, a ma ismerős tájak akkori képeit, a színészeket és elsősorban Tolnay Klárit. Ő élete végéig a legfontosabb volt számomra a művészek közül, bár meg kell vallanom, sokan tettek, és tesznek rám nagy hatást azóta is. Volt valami a lényében, amit sosem tudtam megmagyarázni, de mindig lenyűgözött.

Tavasz elején "véletlenül" éppen Mohorán jártunk családommal, amikor a Művésznő halálának 10. évfordulójára rendezendő emlékverseny nevezési ideje volt. Természetesen azonnal jelentkeztem, és május közepén elkezdődött az internetes verseny. Az első két fordulóban e-mail-ben kaptunk kérdéseket, a válaszokat pedig ugyanígy kellett visszaküldeni. Nagy segítséget jelentett Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben című könyve, amely úgy írja le Klárika életét, ahogyan ő mesélte az írónak. Ettől a személyes hangvételtől még könnyebb volt megtanulni a művészi- és magánéletének közismert, vagy éppen rejtettebb adatait. Már a könyv olvasása és az első két forduló is nagy örömet szerzett.

A harmadik forduló a művészeté volt. Na, nem a színészi mesterségbeli tudásunkat kellett bemutatni, hanem "Ilyennek látom Tolnay Klárit" címmel valamilyen művet alkotni. Akár kép, kisplasztika, vagy egyéb műtárgyat, vagy éppen írásos anyagot. Én természetesen ez utóbbit választottam, egy novellával pályáztam. Pályaművemet is megosztom az olvasókkal, nemsokára felkerül a blogra.

Azok közül, akik a két okossági fordulón is túljutottak és értékelhetőt alkottak, szeptemberben Mohorán, a Tolnay Klári Múzeumban választották ki a nyerteseket. Itt a már megszokott életrajzi kérdések mellett lehetőség volt hang- és képbejátszásokra is, így aztán igazán színvonalas és igen nehéz versenyben volt részünk. Különösen hálásak lehetünk dr. Góg Laurának, aki a feladatlapokat összeállította, és fiatal kora ellenére nagy tudásról árulkodott. Amint azóta a neten utánanéztem, nem csupán Tolnay művészetében tett szert ilyen nagy jártasságra, minden tiszteletem ezé a fiatal leányé. Azt hiszem nem utoljára hallottam felőle, remélhetőleg hamarosan az egész ország megismerheti a nevét.

A verseny elég szoros volt a második és harmadik hely eldöntésére még külön fordulókat is kellett tartani. Ebben én is érdekelt voltam és büszkén mondhatom, hogy sikerült a második helyet megszereznem. Az első helyezett Sárosi Ágnes lett Debrecenből, ő a Művésznő egy fellépő ruháját nyerte meg. Én az itt látható képet és fél pár cipőt kaptam. (A pár másik fele a harmadik helyezetté.) Nagyon boldog vagyok vele, mert a kicsiny lakásunkban nem tudtam volna méltó helyre tenni a ruhát, Áginak pedig van hozzá helye. A cipőt és képet én a nappaliban a vitrinbe tettem, szerintem nagyon jó helyen van, Klárika most is nézi, mit csinálok.

Sajnos a harmadik helyezettel kezdték a díjátadást, és csak nála mondták el, hogy a cipőt melyik darabban és mikor viselte, és sajnos a helyszínen nem kérdeztem rá. Azóta írtam Laurának e-mailt, de még nem kaptam rá választ, ha megtudom, azonnal közzéteszem. A verseny után még autogramot is kértem Párkány Lászlótól az életrajzi könyvbe, így aztán nem csak élményekkel, hanem csodálatos, kézzel is fogható emlékekkel tértem haza.

Tolnay Klári 1998. október 28-án távozott közülünk. Nevét és munkásságát őrzi a róla elnevezett Művészeti és Kultúrális Egyesület, akik ezt a versenyt rendezték. Hála nekik érte. Kár, hogy egyetlen sajtóban sem találkoztam megemlékezéssel. Kevesen vannak ma kis országunkban, akik olyan lelkesedéssel, fegyelemmel és szeretettel végeznék munkájukat, ahogyan Ő tette. 10 év nem oly sok idő, hogy azt mondjuk, a feledés homályába vész. Természetesen gyújtottam kis mécsest a sírjánál, ahogy ezt évente többször megteszem. Itt láthatom, hogy nem csak az én bennem él olyan elevenen, bár évről-évre kevesebb a gyertya és a virág. Remélem a szívünkben tovább tartjuk meg őt.

Japán est

Hétfőn Magdinál voltam, oldottunk előző életekre. Egyik feladatként azt kaptam, hogy játszani kell. Gésát, hiszen egyik inkarnációmban ez voltam, ráadásul igen jónevű is.
Amikor a feladat kiderült, mondtam Magdinak, hogy akkor ez lehetett az oka annak, hogy elmúlt héten vettünk egy adag mélyhűtött sushit. Eddig én botor azt hittem, azért veszem, hogy kipróbáljam a dolgot (nem akartam egy étteremben rájönni, hogy ehetetlen dolgot pakoltam a számba és neadjisten kiköpni). Tehát sushi már volt, végigvettük, mik kellenek még. Mint kiderült, minden szükséges dologgal rendelkezem, bár még sosem rendszereztem lakásom ezen felszereléseit ily módon. Megállapítottuk, hogy a nagymamámtól örökölt (bár általa már egy kicsit átalakított) kimonó, a szaké-készlet, a rizses tálak és evőpálcikák tökéletesek lesznek. Magdi már mosolyogva mondta:
- Azt már meg sem kérdezem, hiszen természetes, hogy legyeződ is van.

Tényleg van, bár egy kissé megviselt, de eredeti japán motívumokkal díszített legyező. Hogy ezt a sok mindent hogy szereztem be az elmúlt évtizedek során, talán fel sem tudnám sorolni.

Így aztán ma este fogtam a kínai éttermekből ismert tálalómat (azt a kis forgatható dolgot, amibe egy csomó kisebb adag élelmiszer pakolható), és megtöltöttem a szélső tálakat gyümölcsökkel, a középső tetővel rendelkező rész pedig a rizst bújtatja el. A kisebbek kedvéért főztem egy csomag virslit és kis darabokra vagdalva sushi-alakban tálaltam fel. A szójaszószt és a wasabit aprócska tálakra tettem. Az egyetlen becsapás a szaké, mivel a poharak 5 puttonyos Tokajit tartalmaztak. A szakés-pohárból túl nagy kortyot nem lehet inni belőle.

A nappali nagyszőnyegén terítettünk, aki kért, ülőpárnát is kapott. Krisztina japán sárkányos ruhácskát öltött, a többiek "csak" szép ruhát vettek, ha már japán estet szervezünk, adjuk meg a módját.

A mélyhűtött sushi beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A tálalás szép, mint a japán kaják általában, az ízekkel senkinek sem volt gondja, mind az öten megettük a kis haldarabkákat. A polipnak és a ráknak is sikere volt, pedig ezektől tartottunk egy kicsit. A gyümölcsök jó kiegészítői voltak a nyershalnak és a rizsnek. Az egyetlen gondot a pálcikák okozták. Elhatároztuk, hogy gyakrabban rendezünk ilyen estéket, hátha belejövünk a pálcika mint evőeszköz használatába.

Bár némi festékkel igyekeztem gésa-hatást elérni, testalkatom, hajszínem és arcom vonásai a legkevésbé sem tesznek hasonlatossá egy japán nőéhez (sajnos). Krisztinámnak is legfeljebb a ruhája mutat valami közöset a Távol-kelettel.

Ez a mintája a kimonónak. Valaha egyébként tényleg az volt és tényleg nagymamám alakította úgy át, hogy hordani tudja európai körülmények között. Az anyag és a festés azonban árulkodik az eredetiségről. Örülök, hogy még sikerült egy órára magamra erőltetnem, de a forró nyári estén elég meleg volt.

Ritkán alakul úgy, hogy egy oldásban a családom is részt vesz. Ez a mai este ilyen volt, és hogy mennyire élveztük a japán tradícionális zenével kisért vacsoránkat, arra bizonyosság, hogy többször is elhangzott ma este:

- Ezt máskor is csináljuk!

Befőzések

Nálam június a befőzések kezdetét jelenti. Tavaly tele raktam megtöltött üvegekkel a pincében lévő polcrendszert és a konyhám minden szabad, vagy szabaddá tehető zugát. Többnyire a júniusi eperlekvárral kezdem az évet és a szeptemberi lecsóval fejezem be.

Most se volt ez másként, a képen a még fejreállított eperlekváros üvegek csekély hányada látható. Mivel maradt a múlt évről kétféle zselésítőm és ki akartam próbálni a saját gyártmányt is, ami minden tartósító és egyéb "mű"anyagtól mentes, így háromféleképpen készítettem el. Az üvegeken pedig jelöltem, hogy melyikben milyen fajta van, így jövőre fogom tudni, mi legyen az ideális módszer. Persze a saját gyártmány nem zselés, mert pektin-mentes, de sütemények leöntésére (pl. rizsfelfújt) kíválóan alkalmas. Végül a 12 kg eperből mintegy 40 üveg lekvár lett. Igazán szép látvány a polcon, remélem az íze is kárpótol a munka fáradalmaiért. Aztán persze tegnap vettem még néhány kilót, amit lefagyasztottam, mert egy kis eperkrém jól jön télen is, és a fagyasztott eper erre tökéletesen alkalmas.

Az unyi cseresznyefa idén is kitett magáért. Csak mi kb. 30 kg-ot szedtünk le, Feriék szerintem majdnem ugyanennyit. Nagy részét befőttként üvegekbe dugdostam, de a nagyon szépeket és érettebbeket kimagozva a mélyhűtőbe raktam. Jó lesz az még gyümölcslevesnek, cseresznyés pitének. A befőtt az eperhez hasonló okokból kétféle megoldással készült, kb. 8 kg a tavalyról maradt tartósítószerrel, a maradék egyszerű nagymamámkori recept szerint. Mindkét esetben elég könnyű feladat, az eltevés legnehezebb és legunalmasabb része a válogatás. Ezt nem nagyon szeretem, de megéri, mert ha túl vagyok rajta, már a többi gyerekjáték. Szerencsére a korai időpont miatt még csak igen apró kukacok vannak a cseriben. (Tudom, nem kukac, a cseresznyelégy lárvája....Nekem kukac!) A mosás közbeni áztatással igen sokan az úszóleckét választják, így az üvegekben nem a husik fognak dominálni, a magozottaknál pedig kiszedegettem és útjukra bocsátottam őket.

Imádom a befőzést, függetlenül attól, hogy fárasztó munka. Szeretem a gyönyörű gyümölcsöket, a csillogóra mosott üvegeket és a végeredményt, amik a polcra kerülnek. Ha valaki vendégségbe jön, ritkán állja meg szó nélkül, ha meglátja a láthatóan saját gyártmányú befőtteket, lekvárokat. És mi tagadás, büszke is vagyok rá.

Végül, de nem utolsó sorban arra is büszke vagyok, hogy a befőzések idején mindenkor számíthatok a férjemre, akit az elmúlt 19 év alatt jónéhány fortélyra sikerült megtanítanom, és kiváló kukta lett belőle. Köszönet neki ezért.

A Vértes körül

Egyik vasárnap körbejártuk a három lánnyal a Vértest. Tatabányán kezdtük a Turul szobornál, de persze előtte egy kis kavargás a városban. Annak is csak a legeldugottabb, leglepusztultabb részén, legalábbis remélem, hogy ennél rosszabb már nincs.

A turul mindannyiszor meghökkentő és egyben megejtő élmény számomra. Több mint tízszer láttam már közelről, de mindíg lenyűgöz a nagysága, fenséges mivolta. Kár, hogy annyi graffity van rajta, hogy nem lehet oyan fényképet készíteni, amin nem látszanak. Pedig láthatóan nemrég tisztították, hiszen a legrégebbi felirat tavaly novemberi. Sosem fogom megérteni, miből gondolja valaki, hogy az arrajárók számára jelentőséggel bír, hogy ő kivel és mikor volt ott, és miből gondolja, hogy ezt kőben, fában, betonban vagy vakolatban kell megörökítenie. Az önzésnek ez olyan foka, amit kicsi gyerek korom óta nem tudok felfogni.

A hegyoldalról Vértesszőlősre mentünk, Samu szülőföldjére. A múzeum igazán kellemes környezet, fás-ligetes, gyönyörű kialakítású. Sosem látott madarakat figyelhettünk egy csöndes padon üldögélve. A kiállítás látványos és szép megoldás, kár hogy rajtunk kívül senki nem volt rá kiváncsi és láthatóan igen gyenge a forgalma. Egy teljes osztály uzsonnázására alkalmas, padokkal és WC-vel ellátott kis terület is van, ahol a tanárok hosszasan mesélhetnének a jelenkorig megőrződött régmúlt idők csodáiról.

Tovább a Vértes lábánál haladva Oroszlányon át Mórra jutottunk. Az útjelző táblák kastélyt igértek, de ott sajnos nem a megszokott helyzetet találtuk. A kert kapuja ugyan nyitva volt, de az épületről mindkét oldalán leszedték a kilincset is, nehogy megpróbáljunk bejutni (nem próbáltunk). A kertben viszont szép park van, a látogatók számára megközelíthető, több család sétált odabent, vagy üldögéltek a nagy "madárkalitkánál", ahol különleges galambok és pávák láthatók.

A kastély oldalépületében Tourinfo iroda, egy nagyon kedves fiatal leány tökéletes felvilágosítást tudott adni következő helyszínünk kapcsán felmerült kérdésemre. Köszönet érte.

Útközben ugyanis eszembe jutott, hogy újabb állomásunkhoz, Csókakő várához csak nagyon meredek út vezet fel. Megnyugtatásunkra azonban van egy lankásabb út is, ahová már én is felmerészkedtem. Jó volt látni a parkoló melletti tisztáson a kis családi grillsütőt és a körülötte sertepertélő családtagokat. (Ilyet egyébként a Turulnál is tapasztaltam.) Örülök, hogy egyre több ember kerekedik fel és határainkon belül keres szép helyeket a hétvégék, vagy nyaralások eltöltésére. Bizton állíthatom, hogy a legkisebb városok és falvak nagy része is keresi és megtalálja azokat a különlegességeket, amik csak náluk vannak, odacsábítva és maradandó emléket hagyva bennünk.

A csókakői vár felújítás alatt áll, de ami kész, igen látványos, várom a folytatást. Bár Krisztinám nagyon nyűgös volt a gyalogos megközelítés (meredek hegyoldal, meleg, rovarok intim közelsége) miatt, a vár és a kilátás még őt is kárpótolta és bősz fényképezésbe kezdett. Ha befejeződik a restaurálás, visszajövünk!

Hazafelé Csákváron át jöttünk, mert a térkép Eszterházy-kastélyt jelez. Az úton azonban semmi sem mutatta, így aztán úgy mentem át a városon, hogy nem vettük észre és már kint is voltunk.

Ez volt az első igazi nyári hétvége, a légkondi folyamatosan ment a kocsiban, kiszálláskor megcsapott a fojtogató meleg. Tulajdonképpen nem is nagyon bántuk, hogy nem találtunk kastélyt. Éhesen és fáradtan hazaindultunk.

Különös élmény volt ez a nap, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy a lányaimmal négyesben voltunk, hogy én vezettem. Imádok így autózni és hosszasan vezetni idegen tájon.

Köszi lányok, és megállj Vértes, még visszajövünk, hisz Apucinak is meg kell mutatnunk mindezeket!

Az én barátaim

Magdi jóvoltából nemrég olvastam Shirley MacLaine "Találd meg önmagad" című könyvét. A színész-írónő életének e szakaszában két férfi jelenléte volt meghatározó. A "férfi", akit szerelemmel szeretett, de nem tudott azonosulni világával, életfelfogásával, és egy másik, akivel a könyv végére minden testiséget kizáró teljes lelki összhangba került.

A könyv egyébként sok más vonatkozásban is gondolatok áradatát indította el bennem, de ez a kerettörténetet is adó motívum volt az első, mely írásra késztetett. Lehet-e barátság férfi és nő között?

A kérdésre eddig minden nőismerősöm nyomatékos igennel felelt (hogy is merülhet fel ez, mint kérdés?!). Mindenkinek volt egy-két története - barátja -, aki kizárólag barát ennyi és ennyi éve, mindent meg tudnak beszélni teljes összhangban, és minden "olyan" dolog kizárva, eszükbe se jut. Mármint a nőknek...

Vajon mi lenne erre a kérdésre a válasz, ha a pasiktól kérdezném?

Saját tapasztalataim nem annyira egyértelműek, mint nőtársaimé. Természetesen nekem is van barátom az ellenkező nem képviselői közül, de minden ilyen barátság átment (vagy folyamatosan átmegyeget) olyan szakaszokon, amikor igenis a sarkamra kellett állni és a barátság érdekében a közeledést meg kellett akadályoznom. Most csak két példát hozok fel, két végletet, talán majd egyszer a többiekre is sor kerül.

Mindketten közvetlen kollégáim voltak sok-sok évvel ezelőtt. Nevezzük őket A-nak és B-nek.

A-val sok évig dolgoztam együtt. Hihetetlenül jó humorú, magas intellektusú pasi volt, rettenetesen nehéz természettel. (Ezek egyébként mindkettejükre igazak.) Mindenről lehetett vele beszélgetni, s mivel nekem nem adatott meg, hogy itthon könyvekről, színházról, filmekről beszélgethessek, hát nagyon jól jött egy igazán hozzáértő ember barátsága. Ráadásul mindenben számíthattam rá, ha segítségre volt szükségem, munkában és magánéletben egyaránt. És ez így ment évekig. Aztán egy napon észrevettem, hogy próbál közeledni. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen mindenki tudta, hogy én X-szel járok. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg úgy érzi, ha már X bejött nekem, hátha neki is van esélye. Borzasztó sután utasítottam el egy borzasztó suta közeledési kisérletet.

Soha többet nem tudott úgy hülyéskedni velem, mint annak előtte. A harag visszatartotta abban, hogy folytassunk egy évek óta tartó jó barátságot. Azóta is sajnálom. Nem azt, hogy elutasítottam, azt, hogy A ezt így reagálta le. A mi szakmánkban borzasztó nehéz úgy élni, hogy ne találkozzunk kollégákkal. Ezért nagyritkán összefutunk, de nagyon távol tartja magát. Pedig én emlékszem arra, hogy milyen jól éreztük magunkat együtt és ha lehetne a régi kapcsolatot tartani én még mindig állnék elébe...

B-vel még szorosabb barátságunk volt. Végigkisérte és szurkolta életem minden mozzanatát abban az időszakban, amíg egy szobában ültünk "bezárva". Én is mindent tudtam a családjáról és róla, hihetetlenül jól kijöttünk egymással. Aztán mi történt, nem tudom, talán a nyár, a kevés ruha, a rövidebb szoknya, de egyszer csak éreztem, hogy valami változik benne. Elég volt egy apró mozdulat és észbekapott. Nem volt se sértődés, se harag. Azóta is a legjobb barátaim egyike. Hívom, ha örülök vagy szomorú vagyok és hív, ha örül vagy ha szomorú.

Két ember, két teljesen különböző reakció.

Ugye másoknál is meg van az a pillanat, amitől megáll, vagy újraindul a barátság? Kiváncsi vagyok, ki hogyan látja ezeket a pillanatokat férfi és női szemmel.

"Forró" szék

Azt gondoltam, blogomat kis esszéimmel fogom kezdeni, melyek az élet fontos, vagy legalábbis engem érdeklő dolgairól szólnak. Mire azonban összeállt első irományom, olyan élmény ért, amit a legjobb hamar kiírni magamból, mielőtt elönt az epe.

Iker lányaim - Fanni és Fruzsi - harmadikosak az általánosban. Olvasásban a magyarok eredeténél tartanak, a múlt héten többször téma volt Lehel vezér és az ő kürtje. Miután a hétvégére kirándulást terveztünk, gondoltam a gyerekeknek is hasznos és a szülőknek sem árt, ha ellátogatunk Jászberénybe, megtekinteni azt a bizonyos kürtöt, hiszen szégyen ide, szégyen oda még én sem láttam. A kirándulás fantasztikusan jó volt, a Múzeum nagyon érdekes, és a város állatkertje is magas színvonalú.

Ezen élményekkel gazdagon tértünk haza, majd másnap Fruzsi egyedül ment iskolába (Fanni náthás lett). Bár már előre viccelődtünk azon, hogy a tanító néni nem fogja elhinni Fruzsi meséjét Jászberényről, igazság szerint én még mindíg bízom az emberekben. Sajnos a humor "bejött", és mert nem volt ott a Fanni, hogy bizonyítsa az elmondottakat, az egyébként igen kedves tanítónő a következő próbát eszelte ki:

Fruzsit "forró" székbe ültette, majd az osztály keresztkérdéseket tett fel neki, bizonyítandó, hogy tényleg ott járt és tényleg látta Lehel kürtjét. Szerencsére Fruzsikám agya az őt érdeklő dolgokban úgy működik, mint a szivacs. Minden kérdésre tudott válaszolni, sőt szerintem jóval többet is el tudott volna mondani a tapasztaltakról, mint amire a gyerekek kiváncsisága kiterjedt.

Tudom, hogy kicsi lányommal sokszor nehéz, hiszen egy kissé mozgékony, figyelme el-elkalandozik és csak az őt érdeklő dolgokkal foglalkozik. Ahogy nő, úgy ezek a "rosszaságok" csillapodnak, de még nem az a "beállok a sorba" típus és lehet, hogy sose lesz az. Ebből adódóan lehet, hogy abban, amit csinálni fog felnőtt korában, különb lesz bárkinél. Addig azonban a jelenlegi oktatási rendszerben rengeteg megaláztatás vár rá.

Kedves Tanító Néni! Ahogy a gyerekeim mindent elmesélnek az iskolában az itthon történtekről, még akkor is, ha ez a családunkra nézve igen kellemetlen, tudd, hogy itthon is mesélés folyik a vacsoraasztalnál. Kérlek, a hétköznapi fenyítéseken felül ne tetőzzük kicsi lányom negatív élményeit az iskoláról hasonló játékokkal! Szerintem kár fokozni szorongásait, amit azzal próbál leplezni, hogy folyton ugrál. Még szeret iskolába járni...

Na, de fel a fejjel kedves anyuka, mit háborogsz! Senkise tett a 9 éves gyerekedre hazugságvizsgáló készüléket!