Egyik vasárnap körbejártuk a három lánnyal a Vértest. Tatabányán kezdtük a Turul szobornál, de persze előtte egy kis kavargás a városban. Annak is csak a legeldugottabb, leglepusztultabb részén, legalábbis remélem, hogy ennél rosszabb már nincs.
A turul mindannyiszor meghökkentő és egyben megejtő élmény számomra. Több mint tízszer láttam már közelről, de mindíg lenyűgöz a nagysága, fenséges mivolta. Kár, hogy annyi graffity van rajta, hogy nem lehet oyan fényképet készíteni, amin nem látszanak. Pedig láthatóan nemrég tisztították, hiszen a legrégebbi felirat tavaly novemberi. Sosem fogom megérteni, miből gondolja valaki, hogy az arrajárók számára jelentőséggel bír, hogy ő kivel és mikor volt ott, és miből gondolja, hogy ezt kőben, fában, betonban vagy vakolatban kell megörökítenie. Az önzésnek ez olyan foka, amit kicsi gyerek korom óta nem tudok felfogni.
A hegyoldalról Vértesszőlősre mentünk, Samu szülőföldjére. A múzeum igazán kellemes környezet, fás-ligetes, gyönyörű kialakítású. Sosem látott madarakat figyelhettünk egy csöndes padon üldögélve. A kiállítás látványos és szép megoldás, kár hogy rajtunk kívül senki nem volt rá kiváncsi és láthatóan igen gyenge a forgalma. Egy teljes osztály uzsonnázására alkalmas, padokkal és WC-vel ellátott kis terület is van, ahol a tanárok hosszasan mesélhetnének a jelenkorig megőrződött régmúlt idők csodáiról.
Tovább a Vértes lábánál haladva Oroszlányon át Mórra jutottunk. Az útjelző táblák kastélyt igértek, de ott sajnos nem a megszokott helyzetet találtuk. A kert kapuja ugyan nyitva volt, de az épületről mindkét oldalán leszedték a kilincset is, nehogy megpróbáljunk bejutni (nem próbáltunk). A kertben viszont szép park van, a látogatók számára megközelíthető, több család sétált odabent, vagy üldögéltek a nagy "madárkalitkánál", ahol különleges galambok és pávák láthatók.
A kastély oldalépületében Tourinfo iroda, egy nagyon kedves fiatal leány tökéletes felvilágosítást tudott adni következő helyszínünk kapcsán felmerült kérdésemre. Köszönet érte.
Útközben ugyanis eszembe jutott, hogy újabb állomásunkhoz, Csókakő várához csak nagyon meredek út vezet fel. Megnyugtatásunkra azonban van egy lankásabb út is, ahová már én is felmerészkedtem. Jó volt látni a parkoló melletti tisztáson a kis családi grillsütőt és a körülötte sertepertélő családtagokat. (Ilyet egyébként a Turulnál is tapasztaltam.) Örülök, hogy egyre több ember kerekedik fel és határainkon belül keres szép helyeket a hétvégék, vagy nyaralások eltöltésére. Bizton állíthatom, hogy a legkisebb városok és falvak nagy része is keresi és megtalálja azokat a különlegességeket, amik csak náluk vannak, odacsábítva és maradandó emléket hagyva bennünk.
A csókakői vár felújítás alatt áll, de ami kész, igen látványos, várom a folytatást. Bár Krisztinám nagyon nyűgös volt a gyalogos megközelítés (meredek hegyoldal, meleg, rovarok intim közelsége) miatt, a vár és a kilátás még őt is kárpótolta és bősz fényképezésbe kezdett. Ha befejeződik a restaurálás, visszajövünk!
Hazafelé Csákváron át jöttünk, mert a térkép Eszterházy-kastélyt jelez. Az úton azonban semmi sem mutatta, így aztán úgy mentem át a városon, hogy nem vettük észre és már kint is voltunk.
Ez volt az első igazi nyári hétvége, a légkondi folyamatosan ment a kocsiban, kiszálláskor megcsapott a fojtogató meleg. Tulajdonképpen nem is nagyon bántuk, hogy nem találtunk kastélyt. Éhesen és fáradtan hazaindultunk.
Különös élmény volt ez a nap, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy a lányaimmal négyesben voltunk, hogy én vezettem. Imádok így autózni és hosszasan vezetni idegen tájon.
Köszi lányok, és megállj Vértes, még visszajövünk, hisz Apucinak is meg kell mutatnunk mindezeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése