Klárika

Furcsa, orrfacsaró szagra ébredek. Ahogy eszméletemre térek, fájdalom hasít a hasamba. Fehér fityulás kisasszony néz rám a szomszéd ágy mellől. Csak a szemével int, hogy nem tud odajönni, két orvossal együtt dolgoznak a fiún. Nem baj, intem vissza. Tudom, úgysem tudnak segíteni a fájdalmamon. Azt viszont jó lenne tudni, mi történt velem, semmire sem emlékszem. Egy vecsési utca képe van a szemem előtt, de az utca előttem üres, mögöttem néhány bajtársam hangját hallom. Aztán sötétség és itt ébredek a kórházban.
Néhány perc múlva a nővérke már az ágyamnál áll. Elmeséli, amit a falubeliek mondtak. Az egyik házban bújt meg néhány katona, onnan lőttek ránk. Egy társam a szomszéd teremben van, a többieket már nem tudták behozni. A legsúlyosabb sebet a hasamba kaptam. Megműtöttek, a golyót kivették, de még pihenni kell. A borzalmas fájdalom múlni fog, legyek türelemmel, de a hangján érzem, ezt ő sem hiszi el. Siet tovább, egyre több a jajveszékelés a kórteremben, legalább húszan vagyunk. Este még mindenkihez odamegy, van egy-két jó szava hozzánk. Az ajtóból köszönésképp visszaszól:
- Holnap délelőtt színészek jönnek. Aludjanak, hogy erőt gyűjtsenek, és ott tudjanak lenni! Mindenkit várnak ám!
A szoba felderül. Találgatások folynak, kit láthatnak majd, akik már jobban vannak, még vitáznak is, ki kit szeret, melyik jó színész, melyik nem. Emlékeznek filmekre, színházra, sikerre, bukásra. Én nem tudok bekapcsolódni. Minden kimondott szóra erősödik a fájdalom, az elviselhetőség határán állok. De az agyam dolgozik, szeretnék szólni, szeretném világgá kürtölni a nagy titkomat, hogy az összes férfi itt a teremben irigykedve nézzen rám. Tudom, aki lépni tud, mind az ágyam köré telepedne…
… A Bajcsy-Zsilinszky úton van a műhelyem, pár lépésre a Haas és Czjektől. Műbútorasztalos – ez van a cégtáblára írva, de a feleségem, Arany szerint ez már művészet. Két asztalosinas dolgozik mellettem – Istenem, most mindketten a fronton vannak, hogy fogom őket megtalálni, ha vége ennek az egésznek -, ők készítik a bútorokat, én „csak” a faragásokat teszem hozzájuk, életet és stílust adok nekik.
Egy borongós késő őszi délután papírokat intézni mentem el, szóltam a fiúknak, várjanak meg. Vevő ilyenkor nemigen jön, az évnek ebben a szakában már csak javításokkal keresnek meg, azt pedig ők is el tudják intézni. Mire visszaértem, két bolondot találtam az üzletben az inasaim helyett. Mókáztak, ugráltak, fülig ért a szájuk. Alig tudták elmesélni, mi történt, míg odavoltam.
Nagy nehezen kinyögték, hogy Tolnay Klári járt itt az édesanyjával, és egy kis asztalkát szeretne, ami illik a lakásukhoz. Megkérnek, menjek el hozzájuk, nézzem meg a többi bútort és beszéljük meg, mit tanácsolok. Otthagyták a címet és egy másnapi időpontot, amikor várnak a Délibáb utcában. Biztos, hogy Ő volt, bár egy szót sem szólt, mindent az anyja intézett.
Nem hittem a fülemnek. Miért pont hozzám jött? Kitől hallott rólam? Talán Bilicsitől, akivel a nemrég a Katyiban játszott, és aki itt lakik az Andrássy út elején? Vagy az Operaház vasfüggönyén olvasták a hirdetésem? Talán holnap kiderül…
Vajon megismer? Hiszen csak néhány pillanat volt! De én évek óta őrzöm ezeket a pillanatokat. A szeme… Talán az a legcsodálatosabb benne. Felejthetetlen…
Nem mertem megkérdezni a fiúkat, hogy milyen volt. Féltem, hogy reszket a hangom, vagy elvörösödöm, vagy mindkettő együtt. Ahogy rájuk nézek és hallgatom rajongásukat, nem is kell kérdeznem semmit. Ó, ha ez a két bolond csak a felét tudná annak, amit én gondolok, amit én érzek! Akkor most csendben dolgoznának tovább és szót se mernének ejteni. Talán a legjobb lenne, ha hazaküldeném őket. Nem, nem jó, gyanús volna. Biztosan nem felejtenék el megemlíteni Arany előtt ezt a napot.
Szerencsére hamar véget ért a nap, bár én egy örökkévalóságnak éreztem. Természetesen otthon egy szót sem szóltam, de nem vettek észre semmit. Nem vagyok az a beszédes fajta. Talán csak a gyerekekkel foglalkoztam többet, mint máskor. Jó volt velük lenni, feledtette a lelkiismeret furdalást és feledtette a holnap szorongását.
Másnap jóval a megadott időpont előtt indultam. Tiszta fejjel akartam megérkezni, de ebből semmi sem lett. Az első találkozás járt a gondolataimban. Az a sok évvel ezelőtti kép, amikor a körúton jött velem szemben, és amikor mellém ért, megbotlott. Önkéntelenül odakaptam és vállánál fogva hirtelen felemeltem. Ahogy rám nézett, soha nem felejtem el. Gyönyörű szeme egy pillanatra rám villant, aztán elkapta rólam a tekintetét. Amikor visszanyerte egyensúlyát, megint a szemembe nézett hosszasan, soha véget nem érően csodálkozva néztük egymást. Aztán zavartan kezembe tette kezét, valami köszönetfélét rebegett és elszaladt. Titokban azt reméltem, ismét megbotlik és én újra karomban tarthatom.
Ettől a naptól kezdve bűvöletben éltem. Arany akkor már a menyasszonyom volt. Este a Gerbaud előtt vártam rá, ahogy szoktam, de már messziről láttam rajta, hogy nem tudok kitérni érdeklődése elől.
- Mi történt magával, Pista?
- Semmi, ugyanolyan napom volt, mint máskor. – Próbáltam nem dadogni, próbáltam a hangom színét természetesnek beállítani. De ez nem ment. És akkor valami ördög bújt belém és mindent elmondtam.
- Tudja, Aranka drága, ahogy mentem a körúton…
Azóta nem volt nap, hogy ne említette volna fel. Még az esküvőnkön is rideg megjegyzést tett, és ha valahol meglátott egy kissé élesebb kritikát az újságban, azonnal felolvasta nekem. Csúfondáros megjegyzései talán még többet rontottak az én állapotomon, nemhogy javítottak volna. Napról napra úgy éreztem, hogy valami kimarad az életemből, ha nem találkozom vele újra. És egyszer csak jött az ötlet, színházba fogunk járni! Moziban addig is sokat voltunk, az Operába szabad jegyeket kaptam, mert a vasfüggöny hirdetései közt az enyém is megbújt, azért pedig jól megfizettem őket, de a színház addig kimaradt az életünkből. Hát majd most az is jön! Persze el kell menni olyan darabokra is, amiben nem Ő játszik, de ezt kárpótolja majd az, ha élőben láthatom.
Szerencsére Arany várandós időszakában elég beteges volt, így ha rosszul érezte magát, bátyjával mentem az előadásra. Ilyenkor nem mindig vallottuk be az összes szereplőt. A szünetben sem kellett a büfé előtt sorban állnom, ülhettem a székemen és ábrándozhattam.
Ebben az időszakban minden darabját és minden filmjét láttam. Amikor gyönyörű volt és kívánatos, amikor okos és humoros, ha béna, vagy ha erősen törte a magyart. Mind-mind egy külön élet és mindet meg tudta értetni a közönséggel! Játszott a szemével és játszott a hangjával. Mozdulatai arról tanúskodtak, hogy bárkinek a személyiségét, érzelmeit képes átadni nekünk. Ha elmosolyodott, először a szeme mosolygott, az arcán csak akkor láttuk, hogy nevet, amikor a szeméből már úgyis mindenki tudta, mit gondol. Hogy tud egy ember ennyi érzelmet rejteni?
Ilyen gondolatokkal a fejemben értem a villához. Egy nála idősebb hölgy jött oda hozzám, amikor bevezettek a szalonba. Nem, a fiúk tévedtek, a hölgy nem lehet az édesanyja, lehet, hogy az anyósa. Ha az anyja volna, biztosan lenne valami közös vonásuk. Sajnos az egész beszélgetés alatt a Művésznő távol maradt. Nem mertem rákérdezni, miért nincs itt. Összetörve mentem vissza a műhelybe, de hamar rájöttem, ha találkozunk, talán még kegyetlenebbül érezném magam.
Az asztalt két hét múlva szállítottam. Tudtam, úgysem találkozunk, így gyanútlanul léptem be a szobába, hónom alatt az asztalkával. Ahogy beléptem, odafordult az ajtóhoz. Csodálatos ruha volt rajta, majdnem olyan, mint a „Havasi napsütés”-ben. Elhaló hangon köszöntöttem, de azonnal láttam rajta, valami feldereng benne. Hát az a körúti eset nem csak bennem él ennyi év után?! Azóta mindketten megházasodtunk, szinte egyszerre születtek a kislányaink, és mégis emlékezünk!
Odajött az asztalhoz, jól körbejárta és a szemembe nézve ezt mondta?
- Ügyes keze van. És ha jól emlékszem, elég gyors is.
Mosolygott rám, de nekem zúgott a fejem. Nem tudtam eldönteni, maradni vagy elrohanni szeretnék, ez utóbbit választottam. Akkortól nem mentem többet se moziba, se színházba. Pedig hányszor mondták, hogy ezt vagy azt meg kell néznem, olyan csodálatosan játszik benne a Tolnay. Nem mertem még egyszer a szemébe nézni, még a filmvásznon sem.
Csak a Katyit sajnálom. Szerencsére akkor született a kisfiam, nem is értünk volna rá megnézni. De az utcán mindenki a palóc nótákat fújja, én meg meghallgatni sem merem. Pedig ezerszer elképzeltem, hogyan énekelheti. És most lehet, hogy holnap itt lesz. Vajon oda tudok-e menni, hogy legalább egy pillanatra láthassam? Nem, nem szabad, hogy Ő így lásson! Majd megpróbálom elképzelni, vagy lehet, hogy aludnom kéne, hogy ne is gondoljak rá.

… Itt közben reggel lett. A fájdalmam egyre erősebb. A nővérke adott egy fájdalomcsillapítót, de vajmi keveset használ. Reggelizni nem tudok, de nem is erőltetik. Így több marad a lábadozóknak. Mire mindenkit megnéz az orvos, a szomszéd ágyon fekvő fiú kiabálni kezd. Szinte még gyerek, úgy is viselkedik. Az anyját hívja, de csak a nővérke megy hozzá vigasztalni. Néhány perc múlva lecsillapszik, de aztán újra kezdődik a kiabálás. Amikor újra megnyugszik, már int a nővér az orvosnak. Végső megnyugvás ez, melyen az édesanyja sem segíthet már.
Mikor kiviszik a kórteremből, szólítják azokat, akik le tudnak menni a földszintre, jöjjenek az előadásra. Nem sokan vannak, de én nagyon irigylem őket. Akkorra már tudják néhány színész nevét, a nővérek árulkodtak. És akkor meghallom az Ő nevét is. Megpróbálok felkelni, de nem engedik. Nekem mennem kell, értsék meg! Már kiabálok én is, mint az a szegény fiú. De hiába. Olyan fájdalom hasít belém, hogy visszaesem az ágyra.
Megmozdulni sem tudok, a fejem zúg, hasamat forróság önti el. Lent megszólal a zene. Egy férfi énekel, de a fájdalom eltorzítja a hallásom, nem tudom, ki lehet ez. Aztán hosszú percekig semmi.
Mikor visszanyerem eszméletemet, nem akarok hinni a fülemnek. Ezt a hangot bármikor megismerem, ezt a hangot soha nem fogom elfelejteni! „Meguntam az életemet, felmegyek Budapestre!” Ő az! Mennem kell hozzá! Látnom kell! Hiszen a fájdalom is elmúlt már! Istenem add, hogy örökké emlékezzek a hangjára és lássam a szemeit, hogy örökké emlékezhessek arra, amit adott nekem és az örökkévalóságnak!
De nekem már csak a sötétség marad, az örök sötétség, amin nem tud áthatolni senki és semmi…